Vannak nők, akik csendben erősek – és vannak, akik csendben változást indítanak. Tóth Diána az utóbbi. Coachként, a SikerÉpítők Akadémia társalapítójaként és édesanyaként nemcsak az inspirációt képviseli, hanem azt a belső meggyőződést is, hogy igenis van kiút, bármilyen mélyről is indulunk. A mostani beszélgetés különösen szívünkhöz nőtt, hiszen a Női Vezetők korábbi témái – halogatás, túlgondolás, önazonosság – mind visszaköszönnek benne.
Hogyan mutatkoznál be egy kávé mellett valakinek, aki még sosem hallott rólad?
Az új ismeretségeknek mindig örülök, így a rám jellemző mosollyal, barátságosan üdvözölném a partnerem. Elmondanám neki, hogy lassan két éve coachként tevékenykedem, azon belül is Életközepi és Női Megújulás Coachként. Mit jelent ez pontosan? Azt jelenti, hogy olyan hölgyeket támogatók, akik valahol elveszettnek érzik magukat. Akiknek nincs motivációjuk, üresnek, és szürkének látják az életüket. Van olyan is, aki konkrétan az életközepi válsága idején keres meg, és olyan is, aki „csak érzi”, hogy elakadt az életében, és szeretne tovább lépni. Imádom a hivatásom. A segítségnyújtás mindig fontos szerepet töltött be az életemben, ez az, amiben igazán otthon vagyok.
A magánéletemben anya, feleség és gazdi is vagyok. Van egy 19 éves felnőtt fiam, akire mérhetetlenül büszke vagyok, és férjemet idén már 22 éve tudhatom hű társamnak.
Mi volt az a pont az életedben, amikor úgy érezted: “Most változtatnom kell”?
36 éves voltam, amikor először érintett meg a változás szele. Akkor kezdtem el érezni, hogy valami nem kerek, nem azt az életet élem, amire igazán vágyom. Ez az érzés ahogy telt az idő forgószéllé változott, és az egész életemet teljesen átalakította.
A SikerÉpítők Akadémiát nemcsak alapítottad, hanem vezeted is – mit jelent számodra ez a szerep?
A SikerÉpítők Akadémiát egy közös gondolkodás és belső hívás mentén hoztuk létre társammal, Tóthné Bak Szilviával. Az első perctől tudtuk, hogy mit szeretnénk adni azoknak a nőknek, akik az Akadémiához csatlakoznak. Támogatást, fejlődést, önazonosságot, és egy olyan közösséget, ahol biztonságban lehet tanulni, kérdezni, és növekedni. Közös a célunk, és közösek az álmaink is, talán ez a legnagyobb erőnk. Tökéletes összhangban működünk, Szilvi elsősorban a business témákért és oktatásokért felelős, én pedig a mentális, és lelki fejlődés támogatásában vagyok jelen.
Coachként a segítségnyújtás nemcsak egy eszköz a kezemben, hanem az életem része. Hivatásomként tekintek rá, ezért számomra nem lenne elég „csak” alapítónak lenni. Fontos, hogy kapcsolódhassak a tagjainkhoz, jelen lehessek, és kísérhessem őket. Ez a szerep, nem vezetői szerep számomra, hanem kapcsolódás, közös építkezés, amelyben én is folyamatosan fejlődöm.
Miért lett fontos számodra, hogy más nők fejlődését is segítsd?
Ennek több oka is van. Valahol a sejtjeimben érzem, hogy belém van kódolva. Már kislányként is mindig kiálltam a lányokért, segítettem, támogattam, ahol tudtam, mintha mindig is lett volna bennem egy belső iránytű. Nem érzem véletlennek azt sem, hogy a nevem, Diána jelentése a „Nők Védelmezője”. De nemcsak ösztönből jön. Sok mindent megéltem nőként. Olyan dolgokat, melyeket nem írnak le könyvekbe. Megvívtam a saját belső harcaimat, volt, hogy elestem, és ezt követően újra felépítettem önmagam, ezért nem is kérdéses számomra, hogy más nőknek szeretnék segíteni, hogy ne kelljen egyedül végig menniük azon, amin én is átmentem. Hogy könnyebb legyen nekik, és legyen valaki, aki érti őket szó nélkül is. Nem tudom ezt kézzel foghatóbban megmagyarázni, ez vagyok én.
Van egy idézeted: „Ha én képes voltam a lehetetlen változásra, akkor te is meg tudod csinálni.” Mire gondoltál, amikor először kimondtad ezt?
Ezt a mondatot életemben először a pánikbetegségem legyőzése után mondtam. Majd évekkel később, az életközepi válságom után is. Mindkét időszak mélyen megrázott, éveken át cipeltem a félelmeket, a kétségeket. Mára büszkén mondhatom, hogy leküzdöttem őket, képes voltam átalakulni, kimászni abból a mély gödörből, amiből úgy gondoltam soha nem lesz kiút. Nőként leírhatatlan erővel rendelkezünk, és sok esetben nem is tudjuk, hogy ott van bennünk. Könnyű bele ragadni egy nehezebb élethelyzetbe, és sajnos a társadalom nagy része csendben támogatja ezt. A fenti mondattal emlékeztetni szeretnék mindenkit, hogy van kiút. Lehet, hogy egyedül, lehet, hogy segítséggel, lehet, hogy fájdalmasan, lehet, hogy lépésenként, de van!
Diána történetét hallgatva valami nagyon fontos dologra döbbenünk rá: az önismeret nem luxus, hanem alap. Nőként gyakran a túlélő üzemmódra vagyunk berendezkedve, miközben pont arra nem marad figyelem, aki mindezt kézben tartja – mi magunk. Ha épp most próbálsz kijönni a túlgondolás-spirálból vagy halogatás-gödörből, ajánljuk a Túlgondolás Detox kiadványt vagy a Heti Tervezőt – napi kapaszkodók lehetnek a strukturáltabb, nyugodtabb jelenléthez.
Milyen kihívásokat hozott az életedbe nőként vállalkozni?
Ez egy nagyon mély kérdés. Mert nőként, de férfiként is, vállalkozni nehéz. Bizonytalan és kiszámíthatatlan, tele van kérdésekkel. És pont ettől izgalmas, és szabad. Amikor elkezdtem a vállalkozásom építeni, az imposztor szindróma, az anyagi bizonytalanság, a „mi van, ha nem sikerül” kérdése folyamatosan ott lebegett előttem. Egy dolog volt, ami szikla szilárdan velem volt, és van a mai napig is, az a hitem, és az álmom, hogy minden nőhöz elér a hangom. Hogy lesz, aki meghallja, és csak ez számít. A nehézségek engem sem kerültek el, de nem voltam hajlandó feladni, mert valami hajtott, ami sokkal erősebb. Számomra ez nem csak munka. Küldetés. Megtanultam, hogy nem létezik olyan kihívás, vagy olyan nehézség, amit ne lehetne megoldani. Lehet, hogy időbe telik, de mindig van választásunk. Nem kell hibátlannak lenni, nem kell tökéletesnek lenni, csak elkötelezettnek.
Miben látod a legnagyobb különbséget egy klasszikus “vezető” és egy önazonos női vezető között?
Úgy gondolom, hogy azok a nők, akik tudatosak önmagukra, önfejlesztenek, sokkal nagyobb hatékonysággal tudnak vezetőként funkcionálni. Fontos, hogy vezetőként odafigyeljünk a környezetünkre, hiszen mindannyian emberek vagyunk. Mindenkinek lehet nehéz napja, kerülhet kedvezőtlen élethelyzetbe. Egy jó vezető odafigyel erre, és időt szentel rá.
A klasszikus vezető véleményem szerint célorientált, határozott, mindenre van megoldása, és nem igazán foglalkozik mással, csak az eredménnyel.
Az önazonos vezető kapcsolódik, nem fél megmutatni a gyengeségeit, inspirál, motivál, és odafigyel a környezetére. A különbség érezhető a két típus között.
Hogy lehet egyszerre erősnek, mégis érzékenynek maradni a vezetői szerepben?
A kérdésben már önmagában szembe állítja egymással a két végletet. Az előző kérdés kapcsán beszéltünk róla, hogy egy jó vezető az én olvasatomban, erős, de nem fél felvállalni a gyengeségeit se. Attól lesz valaki igazi vezető, ha teljes egészében vállalja önmagát. Erős, de ugyanakkor érzékeny is. Nőként ismerjük a végleteket, az érzelmek teljes skáláját képesek vagyunk bejárni akár percek alatt is. Ez nem hátrány, hanem adottság. Az a vezető, aki titkolja, leplezi a valódi érzéseit, nem mondja ki őszintén a gondolatait, nem önazonos, eltávolodik önmagától, ezáltal a környezetétől is. A kulcs az önazonosság. Az a vezető, aki önazonos, tud asszertívan kommunikálni, figyelmesen hallgat, és az empátiáját használja. Ezek a készségek, amelyek segítenek, hogy a vezető és az emberek között megfelelő kapcsolat alakuljon ki, őszinteségre és kölcsönös tiszteletre alapozva.
Mit tanácsolnál annak, aki épp csak most kezd belevágni az álmai megvalósításába?
Harcolj érte! Tarts ki! Legyél büszke magadra, amiért bele mertél vágni! Emlékeztesd magad minden nap arra, hogy miért kezdtél bele, miért csinálod, mi a célod, amit el szeretnél érni! Írd le. Mondd ki minden nap. Egy dolgot még megemlítenék. Merj segítséget, kérni, ha szükséges! Lesznek helyzetek, amikor nem látod a fától az erdőt, és ilyenkor egy külső nézőpont, egy másik ember meglátása új lendületet adhat. Segítséget kérni nem ciki, hanem erény! Bátorság, és erő!
Mit tanított neked a kudarc? Volt olyan, amire ma már hálával tekintesz vissza?
Minden nehezebb élethelyzetre ma már hálával gondolok. Ezek az évek tanítottak. Általuk erősebb lettem, kitartóbb, és önazonosabb. Nem kudarcként éltem meg őket, hanem tanításként. A kudarc egy olyan szó az én értelmezésemben, ami nem is létezik. Attól, hogy valami elsőre nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, az még nem kudarc. Mindezekből lehet tanulni, újra próbálni, formálni, átalakítani. Erről szól az életünk. Tanulni a hibákból, újrakezdeni, formálni, átalakítani úgy, hogy megfelelő legyen számunkra.
Ahhoz, hogy valaki másokat támogasson, előbb saját történetét kell megértenie. Diána válaszaiból világosan kirajzolódik: az anyaság nem akadály – hanem egy mélyről jövő erőforrás. A gondoskodás, az érintés, a jelenlét – mind olyan minőségek, amik nemcsak a gyermeknevelésben, de vezetői szerepben is aranyat érnek.
Hogyan egyezteted össze a hivatásodat és az anyaságot?
Nekem már „könnyű” dolgom van. Fiatalon lettem édesanya, így mára a fiam egy 19 éves, önálló felnőtt férfi. Természetesen mindig ott állok mögötte, és támogatom, amikor szükséges, de a mindennapi teendők, amik kisebb gyermek nevelésénél adódnak, engem már nem érintenek. Ugyanakkor hiszem, hogy egy anyának a gyermeke az első, és a legfontosabb, és ez így van rendjén.
Miben változtál nőként és vezetőként azóta, hogy édesanya lettél?
Amikor valaki édesanyává válik, számos rejtett képességre tesz szert. A fiam születésekor még nem voltam vállalkozó, alkalmazotti létben éltem, de vezető pozícióban. Sajnos sok mindent áldoztam be a munkám kedvéért, legfőképp a szabadságom. Aztán a tudatosság, és önfejlesztés útjára lépve, több dolgot is átalakítottam az életemben. Újraterveztem, újra szerveztem, hogy úgy élhessük a mindennapjainkat, ahogy az mindannyiunknak megfelelő.
Anyaként, mintha egy láthatatlan páncélt kapnánk, és emberfeletti erőt, hogy bármivel szembe tudjunk nézni a gyermekünkért. És ez az erő a gyermek felnövése után is megmarad nekünk, nem veszítjük el. Az egyik legfőbb erőforrásunk marad életünk végéig.
Van olyan szokásod vagy rituáléd, amit csak “anya üzemmódból” tudsz előhívni?
Igen. Bár nem is talán „anya üzemmód”, de mégis ehhez kapcsolódik a legjobban.
Van egy konkrét szokásom, ami talán furcsán hangzik, de fontos szerepe van az életemben. Amikor valaki feszült, nyugtalan, vagy elveszett a környezetemben, akkor megérintenem a vállát vagy a karját. Ilyenkor úgy érzem, hogy egy érintésben ott van a „ne aggódj, minden rendben lesz”, vagy az „itt vagyok” szavak érzése, de szavak nélkül. Ez nem tudatos, és nem is egy coaching technika. Ösztönösen jön. Az „anya üzemmód” számomra a gondoskodás, az ösztönösség, a melegség. Ez az a tér, amiben a másik megpihenhet, ahol „átölelem”. És sokszor ezt érzem coaching közben is, hogy nem tudatos technikákat alkalmazok, hanem belső, mélyebb minták alapján működök igazán.
Milyen példát szeretnél mutatni a gyermekednek a munkádon keresztül?
Azt szeretném, ha a gyermekem azt látná, hogy lehet olyan életet élni, amit nem túlélni kell, hanem szeretni. Olyan életet, amiben önmagam lehetek. A munkámon keresztül azt szeretném neki megmutatni, hogy lehet újrakezdeni. Lehet érezni, elesni, és mégis menni tovább. Azt szeretném, hogy azt lássa, hogy a munka nem egy kötelesség, amitől elfáradunk, hanem lehetőség. Azt szeretném, hogy tudja, nem kell beállnia a sorba. Nem másol, nem enged minden elvárásnak, hanem belülről kifelé halad. A példamutatás lényege számomra nem az, amit mondok, hanem az, aki, és ahogy vagyok. Ha egyszer majd visszanéz, ne azt lássa, hogy mindig minden rendben volt, hanem azt, hogy volt erőm újra, és újra felállni.
Mi az, amit ma már másképp csinálnál a munka–magánélet egyensúlyában?
Már sokkal tudatosabban húzom meg a határokat. Régen azt hittem, hogy ha mindent beleadok, ha mindig elérhető vagyok, ha minden területen 100%-osan teljesítek, akkor azzal minden rendben lesz. De közben háttérbe szorultam a saját életemben. Ma már tudom, hogy ez hosszú távon nem működik. Most már figyelek a testem jelzéseire, merek beiktatni szüneteket, és megtanultam nemet mondani. Vannak napok, amikor jobban visz a munka, és van, amikor inkább az otthonra, a pihenésre van szükségem. Már nem vágyok tökéletes arányokra. Ez a szemlélet sokkal emberibb, megengedőbb. És ebben most jól érzem magam.
Mi a leggyakoribb tévhit, amivel a klienseid érkeznek hozzád?
A valami „nagy” dolognak kell történnie, hogy változtassanak az életükön. Úgy gondolják, hogy az ő korukban, már nem tudnak megújulni, nem tudnak változtatni (és ezt kortól függetlenül gondolják így). Volt kliensem, aki a 20-as éviben járva is pontosan így gondolta. A legtöbb esetben először mindig maguk körül próbálnak rendet tenni, és utoljára hagyják önmagukat, feltéve, hogy egyszer elérnek erre a pontra. A változás belülről fakad. Amikor változást szeretnénk elérni az életünkben, belülről kifelé haladva kezdjünk neki. Amikor önmagunkkal tisztában vagyunk, amikor „ÉN” rendben vagyok, a változás kívülről is jelentkezik. Elég egy halk, belső érzés, hogy valami már nem a régi. Hogy valami mást szeretnénk. Ez az a pont, amikor elérkezett az idő a változásra.
Mikor érzed azt, hogy “valaki megérkezett önmagához”?
Azt, hogy valaki megérkezett önmagához nem lehet egy adott pillanathoz kötni. Egyszerűen csak látod a másik szemében. Az ügyfeleim találkozóról találkozóra változnak, és fogalmaznak meg olyan őszinte, és mély gondolatokat, melyek által érezhető, hogy megszületett a belső bizalom önmaguk felé. Ilyenkor már akarnak megfelelni, csak jelen lenni. Elfogadták önmagukat. Ez nem azt jelenti, hogy minden kérdésre választ kaptak, hanem azt, hogy már engedik önmaguknak, hogy ott legyenek a pillanatban, önmagukért.
Te hogyan töltődsz fel – amikor már a lelked is túl sok embert hallgatott meg?
A coaching a hivatásom. Szeretek az ügyfeleimmel dolgozni, ezek a beszélgetések nem megterhelőek számomra, hanem egyedi kapcsolódások.
Coachként jelen vagyok, támogatok, kísérek, együtt nevetünk, együtt sírunk, és néha mélyre megyünk. Egészséges keretek között vagyok jelen, és szakmai szempontból viszem haza magammal a klienseim problémáit, mert a következő találkozóra szeretek megfelelően felkészülni, átgondolni milyen technikával, vagy eszközzel tudnék még hatékonyabban segíteni.
Mi volt az egyik legmeghatározóbb önismereti felismerésed coachként?
Kezdőként volt bennem egy belső nyomás, hogy nincs elegendő tudásom, hogy hogyan tudok majd megfelelően reagálni, hogy minden tökéletesen alakuljon, és valódi segítséget tudjak nyújtani. Aztán egy találkozón beleengedtem magam teljesen a folyamatba, csak jelen voltam és figyeltem, nem akartam megmutatni mit tudok. És akkor ott abban a térben az ügyfelem óriási felismerést tett. Akkor döbbentem rá, hogy elég ha figyelek, visszatükrözök, hallgatok, kérdezek, és ami a legfontosabb teret adok, hogy a velem szemben ülő meghallja saját magát. Ez az alkalom tanított meg rá, hogy bízzak a folyamatban.
Hiszel a megújulásban – mit jelent ez neked személyesen?
Hiszek a megújulásban, mert én magam is többször megújultam. Voltak időszakok az életemben, amikor nem láttam mást, csak a sötét felhőket. Ismerem ezt az érzést. Hiszem, hogy teljesen igaz a mondás, hogy „a felhők felett mindig süt a nap”. A megújulásnak sosincs vége. Bármilyen kilátástalannak tűnik az életünk, mindig van lehetőség másképp élni, máshogy dönteni, vagy új útra lépni. A világ folyamatosan változik, ahogyan mi is az utolsó percünkig. Elég egy apró szikra, vagy egy hang, ami jelzi, hogy valami nincs rendben. Az lesz a pillanat, amikor el kell indulni befelé. Nem könnyű, sőt, sokszor fájdalmas, és általában hosszabb időbe telik. Kitartásra, és elköteleződésre van szükség önmagunk felé. Viszont a folyamat végén önazonosak, erősek, és igazán önmagunk leszünk.
Mi az a három szó, ami szerinted leginkább jellemez téged?
Nyugalom. Ez a személyes erősségem.
Empátia. Az egyik legfontosabb kapcsolódási nyelvem.
Kitartás. Az a belső hajtó erőm, ami sose fogy ki, sose apad el.
Volt olyan mentorod, aki különösen mély hatással volt rád?
A coaching tanulmányaim alatt volt egy tanárnőm, aki már akkor mély benyomást keltett bennem. A későbbiekben pár alkalommal mentorált személyesen, és minden alkalommal hatalmas felismeréseket hozott a beszélgetésünk. Hálás vagyok neki a mai napig, mert felnyitotta a szemem, és más szemszögből kezdtem el figyelni önmagam.
Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod a küldetésed, mi lenne az?
Coachként hiszem, hogy minden nőnek jár egy második esély, egy lehetőség arra, hogy újra rátaláljon önmagára, és olyan életet éljen, amiben igazán jól érzi magát.
Emellett szívügyem a vállalkozó nők támogatása is. A SikerÉpítők Akadémia egy olyan közösség és fejlődési tér, ahol a nők egyszerre építhetik tudatosan saját magukat, és vállalkozásukat. Mert hisszük, hogy a személyes és szakmai fejlődés kéz a kézben jár, és az egyik nem működik a másik nélkül.
Mi az, amit most tanulsz saját magadról?
Jelenleg egy holisztikus szemléletű képzésen veszek részt, és azt tanulom, hogyan tudom ezt a látásmódot beépíteni az életembe. Ez most nemcsak tanulás, hanem egyfajta új szemlélet megismerése.
Mit üzensz annak a nőnek, aki ma reggel úgy ébredt: “Túl késő változtatni”?
Ez a Te történeted, és most van itt az ideje, hogy átírd a következő fejezetet!
Amikor egy nő kimondja: „hiszek a második esélyekben” – az nemcsak önmagáról szól. Hanem rólad is. Tóth Diána története olyan, mint egy megerősítő mondat, amit újra és újra el kellene olvasnunk, amikor elbizonytalanodunk. A Női Vezetők közösségében hisszük: az önazonosság nem elérhetetlen cél, hanem napi döntés. Diána példája ehhez ad inspirációt és bátorságot.
Ha szeretnél te is elindulni a belső újratervezés útján, nézz körül a letölthető önismereti eszközeink között. A Heti Tervező, a Hálanapló, vagy épp a Túlgondolás Detox nemcsak szép, hanem hasznos társad lesz, ha úgy érzed: itt az ideje új fejezetet írni.
Ha szívesen olvasnál még hasonló bejegyzéseket a jövőben, kövesd a blogunkat és iratkozz fel a hírlevelünkre az oldal alján! De megtalálsz minket a Női Vezetők Instagram és Pinterest oldalán is!
