Mi történik, amikor észrevétlenül háttérbe szorulunk a saját életünkben, láthatatlanná válunk? Ez a blog segít újra visszahozni önmagad a középpontba – őszintén, humorral és együttérzéssel. Készülj egy 8 részes utazásra, ahol a saját történeted végre újra rólad szólhat.
Tűsarkúban a háttérben? Ugyan már!
Voltál már úgy, hogy miközben mindenkit menedzseltél – a gyereket, a férjedet, az ügyfelet, a kutyát, a postást –, egyszer csak rádöbbentél: helló, én hová tűntem a napból? Mintha valaki lecsavarta volna a reflektorfényt rólad, és te ott állsz a háttérben, smink nélkül, kávé nélkül, önbizalom nélkül. Pedig valaha főszereplő voltál! Tudtad, hogy mit akarsz, és nem kértél hozzá engedélyt. Csak jöttél, láttál, megcsináltad. Aztán valahogy jött az élet, és te átváltottál rendezőasszisztensbe.
Na, ez a cikk arról szól, hogyan hozd vissza a stáblistát úgy, hogy te legyél megint az első helyen. Mert igenis lehet újra fénybe állni – akkor is, ha most épp árnyékban üldögélsz. Lépésről lépésre visszatalálunk ahhoz a nőhöz, akinek már akkor is volt önbizalma, amikor még nem tudta, hogy az az. Hozzuk vissza a sztorit. A Tiédet.
Mikor tűntél el? – A felismerés nem szégyen, hanem szupererő
Tudod, mi a legijesztőbb az egészben? Hogy nem egyik napról a másikra történik. Nincs olyan, hogy ma még főszereplő vagy, holnap meg statiszta. Inkább olyan ez, mint amikor elfelejted, hová tetted a kulcsot. Egy apró figyelmetlenség, egy halogatott „majd magammal is foglalkozom”, egy „most nem én vagyok a fontos”, és hopp: már napok, hetek, hónapok óta nem hallottad meg a saját hangod. Csak másokét.
És persze nem úgy néz ki, hogy boldogan integetsz a háttérből – hanem hogy fáradtan. Hogy néha sírsz a kocsiban, vagy túl sokat görgetsz éjjel, csak hogy egy kicsit „csendben legyél”. Hogy amikor valaki megkérdezi, „mi van veled?”, hirtelen nem is tudod mit kellene felelni – mert annyira másokról szólt minden. Ez nem gyengeség. Ez a gondoskodás túlhasználata. És ez a felismerés már önmagában hatalmas lépés.
Ugyanis ha észrevetted, hogy eltűntél a saját napjaidból – az már azt jelenti, hogy még mindig ott vagy. Mert valaki figyelt. Valaki ott belül megkongatta a harangot. És ez az a pillanat, ahol elindulhat valami új. Nem kell mindent azonnal visszavenni. Nem kell „visszahódítani” magad, mintha háború lenne. De jó lenne újra beszélgetni magaddal, nem? Nem csak utasítani, nem csak listázni – hanem kérdezni: „Hogy vagy, szívem?”
Az önbizalom nem úgy működik, hogy „mostantól van”. Inkább úgy, hogy minden ilyen felismerés egy kis morzsa. És ha elkezded összeszedni ezeket a morzsákat, lassan újra kirajzolódik az út. A Te utad. Amit nem másokért, nem másoknak – hanem magadért kezdesz újra járni. Mert ez a sztori még nem ért véget. Csak most jön a fordulat.
Egy kis kitekintés:
A Peanut kutatásban több mint 3 600 anya vallott arról, hogy anyaságuk során egyre inkább „láthatatlanná” váltak. 79 %-uk érzi úgy, hogy nem kapnak elismerést, 95 % szerint pedig alulértékelik őket. A válaszadók 93 %-ának az identitása szinte kizárólag az „anya” szerepre szűkült, miközben 96–97 % úgy tapasztalja, hogy a társadalom elvárja tőlük: mindig mindenki más igényeit helyezzék előtérbe.
Tükör, tükör – Mit látsz, ha végre magadra nézel?
Tegyük fel, hogy egy reggel végre nem csak átfutsz a fürdőn. Megállsz. Nézed magad. És nem csak a kócos hajadat vagy az újabb szem alatti karikát – hanem azt a nőt, aki mögötte van. Na, ki ő?
Sokszor annyira hozzászokunk a „túlélő üzemmódhoz”, hogy el is felejtjük, milyen is volt valójában élni. Nem robotként, nem „listakipipálósan”, nem mindenki más elvárása szerint – hanem szabadon, kíváncsian, önazonosan. A tükör ilyenkor nem csak egy tárgy, hanem metafora. Egy kérdés. Egy figyelmeztetés. Egy barátnő, aki csendben annyit mond: „Te még itt vagy. Hol voltál eddig?”
De ne essünk abba a csapdába, hogy rögtön kritizálni kezded magad. Nem az a cél, hogy észrevedd, mit nem csináltál jól, vagy mit kellett volna másként. Inkább azt keresd, mi az, amit még mindig hordozol, még ha el is temetted: a bátorságod. A kíváncsiságod. Az a rész benned, aki szeret írni, táncolni, virágot ültetni, vagy csak bambulni egy sorozatot anélkül, hogy közben hasznosnak kellene lenni.
Ez a rész nem tűnt el. Csak hátrébb lépett, amikor a gyerek, a meló, a háztartás, a vállalkozás, a világ bajai minden figyelmedet lekötötték. De ő türelmes. Nem sértődik meg. Csak annyit kér: „Nézz rám újra.”
A nő, akit a tükörben látsz, nem tökéletes. De pont ezért szerethető. És ha most először igazán meg mered nézni – máris közelebb vagy ahhoz, hogy újra a saját történeted főszereplője legyél.
Kinek az életét éled? – A szerepek újragondolása
Na, őszintén. Hányszor ébredtél úgy, hogy egyből nem is a saját gondolataid, hanem a teendők és mások elvárásai csörömpöltek a fejedben? „Ne felejtsd el a szülői értekezletet… Küldd el a prezentációt… Vidd el a kutyát az állatorvoshoz… Ja, és posztolni is kéne valamit, mert rég volt új tartalom.” Ismerős?
Ez az a pont, amikor jó eséllyel nem a saját életedet éled, hanem egy darabkát mindenki máséból. Szerepeket húzol magadra: jó anya, gondoskodó társ, profi szakember, lelkes vállalkozó, társasági lény, mindig elérhető barátnő, instant krízismenedzser… Csak közben valaki kimarad: Te.
És nem, nem arról van szó, hogy ne lennének ezek fontosak. Hanem arról, hogy nem ezek alkotnak téged. Ezek csak a szerepeid. Mint egy jó színésznő cipői – néha csinos, néha kényelmetlen, de ha sosem veted le, elfelejted, milyen is volt mezítláb lenni a fűben.
Itt az ideje újragondolni, melyik szerepet viseled örömmel, és melyik az, amit már csak megszokásból vagy bűntudatból tartasz magadon. Melyik az, amit te választottál – és melyiket tolták rád, és te csak elfogadtad, mert „ez így szokás”.
Tegyél egy próbát: írd le egy papírra az összes szereped. Aztán nézd meg, melyikhez kapcsolódik öröm, büszkeség vagy önazonosság – és melyikhez csak fáradtság, nyomás vagy „muszáj”-érzés. Már ez is felszabadító lehet.
Nem kell holnap mindent letenni. De ha már felismered, hogy valaki más életének a díszletében játszol – az már a visszaút első lépése.
Nem vagy túl érzékeny – csak már túl régóta nem figyelt rád senki
„Ne legyél már ilyen túlérzékeny.”
„Csak túl sokat agyalsz.”
„Ne vedd már ilyen komolyan.”
„Más is kibírja.”
Ismerős mondatok? Na ugye. A túlérzékenység vádja sokszor nem más, mint az elfojtott érzések szőnyeg alá söprése – csak most már nem valaki más, hanem te söpröd oda őket. És közben lassan elhiszed, hogy tényleg veled van a baj, mert mindent túlpörögsz. Pedig lehet, hogy egyszerűen csak sokáig senki sem figyelt rád igazán. És most te sem figyelsz magadra.
A valóság: nem vagy túlérzékeny. Egyszerűen csak fáradt vagy attól, hogy mindig te figyelsz mindenkire, és közben senki nem kérdezi meg, hogy egyébként veled mi van.
És most kapaszkodj: talán te sem kérdezed meg magadtól. Mert elhitették veled, hogy az érzéseid luxuscikkek, nem pedig útjelző táblák.
De most jöjjön a jó hír: visszaveheted a figyelmet. Először is: figyelj magadra úgy, ahogy másokra szoktál. Napi 10 perc elég, hogy elkezdj visszacsatlakozni magadhoz.
Ha folyton halogatsz, lehet, hogy nem lusta vagy – hanem félsz
A halogatás a modern női vezetők hivatalos spirit animal-je. Komolyan. Ha lenne totemállatunk, valószínűleg egy álmos lajhár lenne egy jegyzetfüzettel a kezében, aki csak annyit mond: „Majd holnap.”
De mi van akkor, ha a halogatás nem lustaság, hanem önvédelem?
Sokan úgy érzik, hogy ha valamit sokáig halogatnak, akkor az azt jelenti, hogy gyengék, szétszórtak vagy egyszerűen nem elég elszántak. De a valóság az, hogy a halogatás mögött gyakran félelem áll: félelem a kudarctól, a kritikától, a túl nagy felelősségtől – vagy akár attól, hogy tényleg sikerülhet.
Így néz ki a „félelem-maszkos halogatás” a mindennapokban:
- „Még nem állok készen.” (Valójában: nem akarok hibázni.)
- „Most nem alkalmas az idő.” (Valójában: rettegek, hogy mit szólnak majd mások.)
- „Előbb még meg kell tanulnom ezt meg azt.” (Valójában: addig sem kell kilépnem a komfortzónámból.)
És itt jön az önbizalomépítés egyik legszelídebb, mégis legerősebb mondása:
„Lehet, hogy félek – de megpróbálom így is.”
Ez nem hősködés. Ez kapcsolódás. Önmagadhoz, a vágyaidhoz, a határaidhoz – és azokhoz a lehetőségekhez, amik nem a halogatás mögött, hanem az első lépés után várnak rád.
Korábban már írtam erről a témáról, ha még nem olvastad, vagy újra elmélyülnél a témában, itt találod: Halogatás: az álomgyilkos, ami cuki köntösben jön
Szóval… lehet, hogy nem is lusta vagy, csak túl sokáig voltál túl erős. Itt az idő másképp ránézni magadra – megérteni, nem megjavítani.
Az önbizalom nem hangerő kérdése – hanem önmagadhoz való viszony
Sokan azt hiszik, az önbizalom egyenlő a magabiztos fellépéssel, a határozott kézfogással, a prezentációk iránti szenvedéllyel és azzal, hogy mindig van mondanivalód egy meeting közepén. Hát… nem.
A valóságban az önbizalom nem decibel kérdése, hanem kapcsolódás. Méghozzá a saját belső világodhoz. Az önbizalom az, amikor:
- Nem bizonygatni akarsz, hanem jelen lenni.
- Nem túlkiabálni másokat, hanem meghallani magad.
- Nem tökéletesnek tűnni, hanem őszintének lenni.
Persze könnyű ezt mondani, amikor épp nem vagy benne egy olyan szituban, ahol mindenki „nagyobbnak” tűnik nálad – tapasztaltabb, határozottabb, karizmatikusabb. De az igazi önbizalom nem ezekhez viszonyul, hanem önmagadhoz. Az érzés, hogy „oké vagyok itt és most, ezzel a tudással, ezzel az érzéssel, ezzel a kérdéssel is” – na, ez az igazi erő.
Érdemes végiggondolni:
- Mikor érezted utoljára azt, hogy „pont jó vagyok így” – és nem kellett semmit bizonyítanod?
- Van-e olyan hely, ember, helyzet, ahol szabadabban kapcsolódsz önmagadhoz?
- Mi lenne, ha nem akarnád „elérni” az önbizalmat, hanem csak visszatérni hozzá?
Pro tipp: nem a legnagyobb hangerő mögött van a legnagyobb önbizalom, hanem ott, ahol nyugodtan mersz hallgatni is.
Ne feledd: az önbizalom nem egy állapot, amit elérsz, hanem egy kapcsolat, amit ápolsz. Magaddal.
Nem kell mindenre készen lenned – elég, ha jelen vagy
Tudod, mi a legnagyobb félreértés a női önbizalom körül? Az, hogy akkor vagy erős, ha mindenre van válaszod. Ha minden helyzetben tudod, mit kell mondani. Ha mindig mosolyogsz, miközben belül épp szétesel. Ha bírnod kell. Ha nem lehetnek kérdéseid. Ha nem lehetnek gyenge napjaid. Ha mindig készen kell állnod.
De hát… mi vagy te? Power bank?
Az igazság az, hogy nem az a legnagyobb bátorság, ha készen állsz mindenre – hanem az, ha nem menekülsz el attól, amit éppen átélsz. Az önbizalom ott kezdődik, ahol nem akarsz jobbnak tűnni, mint amilyen most vagy. A jelenlét nem tökéletességet, hanem őszinteséget jelent. És néha azt is, hogy bevallod: „Most nem tudom. Most fáradt vagyok. Most kell egy kis szünet.”
Ez az igazi főszereplői jelenlét. Nem a hibátlan smink vagy a tökéletes pitch. Hanem az, hogy nem lépsz le a saját életed színpadáról, csak mert nehéz.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
- Lehet, hogy nem vagy kész egy új projektre – de nyitott vagy tanulni.
- Lehet, hogy nem tudsz most dönteni – de mersz kérdezni.
- Lehet, hogy ma nem vagy topformában – de eljössz, és ott vagy.
Az önbizalom nem egy fegyver, hanem egy híd. Köztem és köztem. Köztem és mások között. És minden nap újraépítem. Néha téglánként, néha csak gondolatban. De nem kell készen lennie. Elég, ha én jelen vagyok.
Zárásként jöhet egy letölthető ajándék:
„Jelenlét napló – Éld meg az életed!”
– Minden napra egy kérdés: Mit érzek most igazán?
– Egy mondat naponta: Mit adhatok magamnak ma?
– Egy mini cselekvés: Hogyan tudom ezt az érzést elfogadni?
Mert néha ennyi elég. És ez az igazi női vezetői erő: az, aki tudja, hogy nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy számítson.
Kövesd a blogot és csatlakozz hozzánk Instagramon és Pinteresten is – ott is várnak inspiráló gondolatok, idézetek, tippek, és persze a Női Vezetők igazi barátnős támogatása: az ingyenesen letölthető segítségeinkkel!
Sinka Gabriella Tímea
Imádom, amikor egy jó beszélgetésből új ötletek születnek! Hiszem, hogy minden nő vezető – legalább a saját életében, és itt azon dolgozom, hogy Te is visszatalálj a főszerepbe, miközben együtt nevetünk, inspirálódunk és merünk nagyot álmodni!
